(a kép forrása: https://femina.hu/szepseg/molett-furdoruha-2018/ )
Érezted-e már, hogy a tested az ellenséged? Hogy utálod, hogy jobb lenne, ha másmilyen lenne, vagy csak nyűg az egész? Vagy ismerős az az érzés, hogy: “végülis nem is rossz ez a burok, csak egy kicsit itt lehetne keskenyebb, ott meg teltebb?” Csak még egy kicsit fejlesztem, aztán majd elfogadható lesz? Vagy esetleg csak akkor veszed észre, hogy van, ha fáj, sajog, feszül, kimerült?
Milyen a viszonyod a testeddel? Távolságtartóan hűvös, vagy úgy érzed rabláncon rángat? Esetleg csak a kéj és az élvezet ad hozzá pozitív érzéseket? Más testekhez méricskéled? Csak a külső elismerés ad neki értéket?
Nagyon mélyen tudattalanul belénk vésődött, hogy “jól érezzük-e magunkat a bőrünkben” és ha igen, akkor annak mik a feltételei. Kisbabakorban tartottak, öleltek eleget? Érintették-e kedvesen a bőrömet, megismerhettem-e a határaimat, kedves biztonságként? Vagy befeszültem, akár inkább meg akartam szűnni, hogy ne is legyek teher, vagy része a körülöttem lévő konfliktusnak? Testem szükségleteit természetesen kielégítették, vagy semmibe vették, büntették? Mivel hogyan szégyenítettek meg? Végtelen számú élmény és tapasztalat vésődött belénk. Szinte kibogozhatatlan - gondolatban.
De a testünk jelene mindent magában hordoz. Csak hunyd be a szemed, lazíts kényelmes testhelyzetben, zavartalan csendes környezetben, és kérdezd meg magadtól: mit érez most a testem? Figyeld meg lábujjadtól fejed tetejéig, pásztázd végig: melyik testrészed mit üzen neked? Melyik a leghangosabb épp most? Halld meg tested üzenetét időről időre. Bármit is mond.
Testem egy templom. Nem egy merev, élettelen ideológia, hanem egy eleven, nyüzsgő, lüktető meleg univerzum. Állandóan változik, mégis van emlékezete.Össze tudok vele kapcsolódni és feloldódni a létezésében. Szeretem amiket mond, és meghallgatom. Nem kapok tőle szívrohamot, még ha be is szól, tudom, hogy épp akkor azt kellett kiadnia magából. Megteremtem magamban a teret és ezzel a stabilitást. Innen merítkezek, és ide hagyom elveszni magam. Tudom, hogy mindig számíthatok rá, minden porcikám, sejtem, szervem értem dolgozik. Fáradhatatlanul. Csak olykor csöndben vele kell lenni. Lazán, szabadon, szeretettel. És ebből a laza csöndből születik egy erő és derű. Bármi lehetséges, és azt elfogadom.
